2013. október 15., kedd

Az erőszak ornamentikája


Az erőszak ornamentikája

 „És nem azért beszélek halkabban, hogy bárki közelebb jöjjön”
(Gál Ferenc)
I.

Nem egy harmadik személynek tagad.
A szoba szűk lesz, mint egy pupilla, a másik kezemmel
behúzom a függönyt, és köldökig mély levegőket veszek.

Szerencsére a mondandónk legtöbb hangját a törvények szerint is
suttogva kell ejtenünk, mégis
a falon túl megfejtik az erőszakot, úgy
mintha az jel, de legalábbis egy későn betakarítható termés volna.
Az érintés attól a kéztől,
ahogy a könnyű évszak sarkkörén túljutottunk,
ugyanúgy fáj mint az ütések, amikkel kiverte belőlem
a szilvamagnyi szívet, az elkékült főnevet.

II.

Ahogy a könnyű évszak sarkkörén túljutottunk,
letörte mind a fáknak ágait utcahosszat
a három órás
utolsó viharban.
Kitagadva a szentháromságból, már a völgy alján állok és
a hóhullás, akár az igyekezet, olyan lesz.  
E kegyelmi állapotban elmúlnak belső szerveim és
egy kőre festem föl szívem, szám, fejem
hogy el ne vesszenek, hanem örök életük
legyen.

 III.

A föltápászkodás után vagyunk. Az új bőr világít:
élő szövet a belső fémvázon.
Sétálni indulnak,
de nem olajozottak a részek,
csikorgó hideg van és minden atom ezerszeresen ragyog.
Fáj neki a büntetés utáni élet. A pórusokból nem
lehet az emlékezést, mint a fagy-
gyút kinyomni,
talán ezért ismétli újra és újra:

ne érints engem

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése