Három párbeszéd

Emlékszel, mit mondtál tegnap?
 A türelemről beszéltem, nem?
Hmm, micsoda modor. Kérdésre kérdéssel felelni, és azt gondolni, így haladnak előre a dolgok.
Így. A türelemről is beszéltél. Volt durvább is, amit elhittem.
Tényleg? Mondd csak, mit hittél el nekem?
Azt mondtad nekem, Fefe, én szeretlek. Ezt mondtad az este, és én annyira örültem. Annyira, hogy felálltam az ágyból. Lábujjhegyre álltam magamban.
Most, hogy állsz, egy olyan képet szeretnék, ahol látszik a lábszárad. Aztán lefekszem, hogy álmodjak veled.
Ahhoz, hogy velem álmodj, le kell, hogy vetkőzzek. Ha levetkőzök, megfázok. Ha megfázok, meg kell, hogy kúrj.
Kiváncsi vagyok, hogyan szeretsz.
Milyen az arcod, és nézel-e közben. Mások nem szeretnek lesni, így maradtam mindig egyedül, egy csukott szempárt néztem, amiről azt reméltem kinyílik. Már el is felejtettem reménykedni, amikor te kinyitottad. Látod?
Látom. Szereznem kell egy csokornyakkendőt.
Miért? Abban szeretnék veled összebújni. Ünneplőt kéne húzni.
Sötét van itt.
Ne félj, majd lefotózom.

Vasárnap

Beázott a csengő. Ez csak délelőtt derült ki, én félelmemben visszaaludtam fél hat körül, amikor a folyamatos csengetés történt. Mindenki kipattant az ágyból. Kitartó esők idején tudok a legnyugodtabban aludni.

Beázott az aluljáró. Csak álltam egyedül, a kijáratot kerestem. Melegebb volt valamivel, mint a felszínen. Két koreai lány rossz magyarsággal azt kérdezte, érdekel-e engem az előadásuk. És akkor elkezdték. Mint egy dalt. Ahogy a földi családban is, a mennyei családban is van Apa, Gyerek, Anya. Nézzük meg most ezt a Bibliában. (Részletek Mózestől, Pál leveléből, a Jelenések könyvéből.) Ahogy a mennyei családban is van Apa, Gyerek, Anya, úgy a földi családban is. Érted? Van Anya. Istenanya. Nagyon megörültem. Elindultam előkeríteni esemény utáni tablettát a felerősödő esőben.

Szombat, délután

A Szabadság téren történt. Egy kutya – nevezzük Bono-nak- odajött hozzám, megnyalta a kezem, majd azt mondta: elkérhetem az almádat? 

Szombat, délelőtt

A kádat mostam. Eszembe jutottak a 15 évvel ezelőtti szombatok otthon. Mindig valami olcsó volt ebédre, krumplileves, vagy paprikás krumpli. Gombócleves. A délelőtt úgy telt, hogy Anya veszekedett velünk először azért, hogy keljünk fel, másodszor azért, hogy takarítsuk már ki a szobánkat. Aztán egy koratavaszi szombat délután, emlékszem, három óra múlt nyolc perccel. A nap rézsutasan sütött be a szobámba. Becsuktam a fürdőszobaajtót, hátranéztem az ablakra. A diófa lombja hajladozott, és a rémület gombóccá lett a torkomban, mert megértettem egy tizedmásodpercre az elmúlást. Megnyugodtam. Bezártam egy eozinszín döglegyet az ágyneműtartóba.