Lehetne nyár, mert elfelejtem az arcod.
Augusztus, robbanás. Vér, velő.
Rendre tél jön ilyenkor, ködös az idő.
Lehetne obligát az emlékezés is,
mint a hugyozás némi sörök elfogyasztása után.
Járhatnék a kedvedben,
de csak arra vagyok jó, átadni
a helyem,
buszon,
bizonyos helyzetekben
Altostratus translucidus[1]
Most milyen évszak jön.
A föld szaga édes. Az éjszakai városon keresztül úgy hordoz magával, mintha a kölyke lennék. A biciklijén nincsen fék, örül, hogy ilyen jól kijövünk, és hogy nem fázik a kezem.
Beszéltem neki az álom logikájáról, arról, hogy még sosem láttam a tengert, és hogy repülés közben a szívem egy zacskóban van mellettem. Hogy úgy érzem, sírni fogok, ha meglátom végre, de nem sürgős. Azt felelte, szereti a számokat, és közben figyeltem, egyre a szemét figyeltem, ahogy ezt mondta, a kocsmai lámpa fénykörében: talán szürke szerencsekő. Lehet, hogy terhes vagyok, mondtam neki. Felnevetett, félig nyitvahagyva az ajkait: az alsó fogsora inverze volt az enyémnek. Ez tetszett. Jól állna egy pocak: festenék rá virágokat és állatokat, mint abban a filmben a büszke indiánnők, és sokat lehetne nevetni, amikor nem tudnám a földre ejtett tárgyakat felvenni. Augusztusban nősül. Ezt hazudja.
Hogy ez az idő, a visszájára fordul bennem is minden, csak a szemeit figyelem: érti a dolgát, apa bicskájára gondolok, és a roham előjeleit kezdem felfedezni magamon.
A helyet mi zárjuk, a pultos előzékenyen felajánlja, hogy a maradék sört áttölti nekünk papírpohárba, ha nem akarjuk itt hagyni. Ő meg csak legyint, hogy majd kapok másikat, s azt képzelem, hogy egyik hídról a másikra sétálunk hajnalig, összeférceljük a várost, vajon hány lépés lehet összesen?
A váz hideg, de ennyi sör után nem esik nehezemre az egyensúlyozás. Nem félek tőle. Vajon be fog-e vérezni? Idelenn sárgaság van, a rakparton végig: modoros kandeláberek, mutatom neki a Dunát, a fények a cölöpök, piros-kék, sárga-zöld cölöpként nyúlnak be a vízbe, ha sokáig nézed, de nem nézheti soká, hisz ő vezet, fékje nincs, bár itt kihalt minden.
Álmos sem vagyok, és ő beszél tovább magabiztosan. Folyton a nevét mondogatom, szép neve van, elég magas, igen, minden stimmel, és tudja mi az a matematika.
A fekete Dunhillt választom a kávézóban, kinn ülünk le. Szeretem ezt a fajtát, tetszik a szűrő matt gyöngyházszíne, és ha nem tapad a számhoz, mondom neki, és közben elképzelem a farkát. Azt mondja, zaklatja egy némber, üzeneteket hagy neki a biciklijén (milliók vágynak a halhatatlanságra, de fogalmuk sincs, mit kezdjenek magukkal egy esős vasárnapon) öregedik, és szerelmes belé. Nincs szánalmasabb egy öregedő ribancnál. De te nagyon szép vagy, mondja, és mosolyog hozzá veszettül, én meg érzem a torkomban a szorítást, mintha olajos rongyokat nyeltem volna le, egyre nehezebb visszatartanom, kellőképpen részeg vagyok.
Telihold van, mondom neki, sokat kell inni ilyenkor. Sokat ittunk, nevet rajtam: milyen cuki vagyok. A hűtőn meglátok egy kedves játékot: apró szavak, hűtő mágnes, persze angolul, nem tudom soknak a jelentését, leülök elé, magyarázza, látja rajtam, hogy élvezem, de már húzna befelé, szippantana be a maga kis játékába.
A szoba tágas, nem kapcsol villanyt, fogja a kezem, az ágyba húz. A hold ezüstje tompa fényt ad. Alig látom az arcát, de érzem a borostáit, amikor közel hajol. Nem veszem le a nadrágom. Egy darabig ülök csak, és keresem a tárgyak árnyékát. Hirtelen bedugja a nyelvét a számba, hűvös kis gyík, beleharapok, a fogait keresem, össze akarom harapni azt a porcelán fogsorát, a hajamat borzolja, nem engedem hogy fölém kerüljön, egyre jobban remegek, ebben a szobában a tárgyaknak nincs árnyékuk ebben a szobában a tárgyaknak nincsen árnyékuk ebben a szobában a tárgyaknak nincsen árnyékuk, a mellkasára teszem a kezem: semmi jele az ismerős ritmikának. Érzem, hogy most végképp kibuggyan belőlem a roham.
Harapom a száját, szorítom le ügyesen, a melleimet akarja. A nadrágzsebből óvatosan előhúzom a kést, és anélkül, hogy abbahagynám a csókolását, a jobb oldalról a nyakába szúrom. Elég ügyesen, mert a vér azonnal ömleni kezd a karomra, buzgó éjjeli patak, a meglepetéstől artikulátlan hangokat ad ki, amilyen erősen tudom, csak szorítom magamhoz, de legalább negyven kilóval lehet nehezebb, alig bírom tartani. Percekig agonizál, gyönyörű. Lassan elengedem. Megnyalom az egyik ujjam.
Hullámokban tör rám a megkönnyebbülés, egyre csillapodik a görcs, még az sem érdekel, hogy a hajam is csurom vér lett. Kisimulnak az olajos rongyaim reggelre, mint az ég éjjeli felhőtakarója.
Az ablakoz lépek.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
[1] áttetsző lepelfelhő. szürkés, vagy kékes színű, vízcseppekből és jégtűkből tevődik össze. Ha altosztrátusz borítja az eget, a tárgyak nem vetnek árnyékot. A rétegeiben a vízcseppek száma elég nagy ahhoz, hogy a Nap és a Hold körvonalait elmossa, és ne lehessen udvarukat látni.
