Joanna Gorlach (1983)Az apostol látogatása
(az ősmefedronisták gyülekezetének, szeretettel)
Behunyom a szemem, fél év sok idő: elszürkült a bőröm. Elképzelni, milyen egyszerre azon a helyen lenni. Azon a másik helyen és ezen a helyen is itt, egyszerre.
Azon a helyen, ahol otthagytam őket, ahol fehér porokból utcákat húztak föl a Szentírásról. A Szentírásomról. Semmi. Hát lesöpörtem, ledörzsölgettem, és figyeltem közben a harmadik srác arcát, ahogy ezt mondtam neki: Hiszen Isten temploma szent, és ti vagytok azok.
Rándult egyet, megrándult a válla, csordapásztorok vonultak a gyűrőtt bőr alatt.
Kihulltak a szempillái ez időre. Sírni ügyetlenség.
Az első lány a lavórban ücsörgött egy este, mikor otthon találtam, a kis zöld lavórban, amit akkor vettem neki, amikor még úgy lehetett átölelni őt, mint egy fát. Üvöltött velem, valakit meglátott bennem. Küldjem, küldjem, küldjem el. Ő például zokogott. A lavór is azokkal a könnyekkel volt tele, amelyeknek íze pontosan olyanná vált, mint a por.
Szeretni képtelenség. Az orr nyálkahártyája mint a papír, ami aztán önmagától gyullad ki. Nem szerethetsz senkit, ha nem érzed a szagát. Próbálkoztam, én próbálkoztam, próbáltam megszeretni őket, kávét daráltam, ablakot nyitottam, hatalmas felfordulást csináltam a konyhában, csakhogy szeressenek. Idegeneket lehet csak. Eljöttem, hogy én legyek az nekik. Azóta fél év telt el.
Most a másodikra várok, a második fehér templomra. Hogy fölépüljön, itt az ablakunkkal szemben. Nem tudok járni.
