Az erőszak ornamentikája

Az erőszak ornamentikája

 „És nem azért beszélek halkabban, hogy bárki közelebb jöjjön”

(Gál Ferenc)

I.

Nem egy harmadik személynek tagad.

A szoba szűk lesz, mint egy pupilla, a másik kezemmel

behúzom a függönyt, és köldökig mély levegőket veszek.

Szerencsére a mondandónk legtöbb hangját a törvények szerint is

suttogva kell ejtenünk, mégis

a falon túl megfejtik az erőszakot, úgy

mintha az jel, de legalábbis egy későn betakarítható termés volna.

Az érintés attól a kéztől,

ahogy a könnyű évszak sarkkörén túljutottunk,

ugyanúgy fáj mint az ütések, amikkel kiverte belőlem

a szilvamagnyi szívet, az elkékült főnevet.

II.

Ahogy a könnyű évszak sarkkörén túljutottunk,

letörte mind a fáknak ágait utcahosszat

a három órás

utolsó viharban.

Kitagadva a szentháromságból, már a völgy alján állok és

a hóhullás, akár az igyekezet, olyan lesz.  

E kegyelmi állapotban elmúlnak belső szerveim és

egy kőre festem föl szívem, szám, fejem

hogy el ne vesszenek, hanem örök életük

legyen.

 III.

A föltápászkodás után vagyunk. Az új bőr világít:

élő szövet a belső fémvázon.

Sétálni indulnak,

de nem olajozottak a részek,

csikorgó hideg van és minden atom ezerszeresen ragyog.

Fáj neki a büntetés utáni élet. A pórusokból nem

lehet az emlékezést, mint a fagy-

gyút kinyomni,

talán ezért ismétli újra és újra:

ne érints engem

Tájékozódás bajban

Nem az utat néztem, a szétvetett combjaid,

nem a kezed a sebváltón, a gyereket a visszapillantóból.

A felhőt néztem, azt a trombózisos eret az égbolt kék szívén,

ahogyan tágul, robbanni kész, mi mégis távolodunk tőle.

Nem baj, hogy idegen vagy, megsimogatlak,

a fejeden a foltokat, most jöttél meg a rákból,

mintha az egy szégyellnivaló munka lenne.

Meg kéne szüljelek újra, hogy fölsírj végre rendesen,

ha ütlek.

Nem beszélgetni akartam,

csak egy jelet kerestem a beszédhez,

egy táblát, mégis merre kanyarodjak,

ha madarak szedik fel a hazafelé vezető utat,

de legalábbis azt a szót, hogy haza.

Ülj le, tragédia

Nem is a látvány volt megdöbbentő,
egy eldohányzott arcú nő a balkoni keretben,
hanem az, hogy a mellé kitett óriás Micimackóból
mindjárt kettő van,
az egyik a másik fejére téve.
Zakatolt bennem tovább, mentettem másként a képet,
a következő megálló
tavasztól őszig tartott, mikor
jeleztem, leszállnék, vagy  át- egy kevésbé üresebbe -

Mert nem rossz egyedül, csak unalmas,
mint mindennap ugyanarról a sínpárról
álmodni, ami előtted fut, és pontosan tudod, hol lesz összekötve.
A balkonon állni mozdulatlan, nincs hova lépni,
biblikus bosszúból ülni a hím-
tag fejére.

A menny bevétele

Van prófétáló tehetségem,

ismerem az összes titkokat,

hitemtől beragadnak a hegyek,

és ha szeretet van bennem, mit sem érek.

Szétosztom mindenem a gazdagok között, 

odaadom égő testemet áldozatul:

szeretet van bennem, és mit sem érek.

A szeretet türelmetlen

a szeretet féltékeny, kérkedik és kevély

tapintatlan, durva és keresi a maga javát,

gerjed a haragra, és a rosszat örökösen felrója,

örül a gonoszságnak, és örömét az igazságtalanság győzelmében leli.

A szeretet semmit nem tűr, semmit nem hisz,

mert a szeretet maga a fejhús algebrája.

Melyik isten

Estére érkezik meg a levél, és a szél vihara 

lassan csillapodik, akár a fájdalom.

A szomszédos padon

egy férfi ül, kezén fehér

munkáskesztyű, fölásták a lakótelepi kertet.

 Fölfelé néz, de tovább a pusztuló homlokzatnál.

A koszorúkat réti virágokból fonták a gyerekek, akik ma

délután eljátszották a halált.

Egy dinnyét dobtak le az ötödikről, és melléje feküdt a legkisebbik lány.

Színes krétával rajzolták magukat körbe,

és még ugróiskolát, a feltámadás térképeként.

Látlak magam előtt, ahogy az írást gyakorlod törött ököllel,

szemben az asztali tükörrel.

Hogy melyik isten háta mögött vagy ilyen magányos

ahol még ez se vigasz,

meghalni játékból, kérdezem.

A merülés fokozatai

 Úgy ülök öledben,

mint egy

túl

mély

medence partján:

feszített tempóban közeledsz.

Hiába nézem szemedben

az egyre

gyorsuló

örvényt,

ennél beljebb már nem jöhetsz-

de nem a félelem tart vissza az ismeretlentől.

Legyen nevetséges

Azt akarom, legyen nevetséges ahogy

 itt előtted állok, nincs más menedékem.

Ne izgasd fel magad,

ez a test már szült egy másik testet, a has fehéren leomló

bőre lehetne szépen kifeszítve

győzedelmi zászló. Vagy a megadásé.

Hogy ne győzzön egyikőnk sem, azt kívánom

mégis, ne vesszünk össze a pózon.

Mutasd te is a hasad, biztos köveket varrtál bele:

átrajzolódik rajta a minta. A gerinc menti séta és

az ülep szégyenlős domborzata nevet érdemelnek.

Elpattan néhány gomb,

a szemed fehérjében hajnalra egy ér.

És mintha ilyen egyszerű volna: valaki benyom egy gombot,

a reggelt kutyák vonyítják végig.

A gyűrűm nem találom, de hiszek a feltámadásban.

 Ha én jövök, ott lesz rendben ez is a többivel. 

Players

       

Éjszaka van. Minden világos.

A por szúr, mint a csillagok, de nem komolyabb

a morfiumnál. Alig kivehetően remegnek a részek, az idegek dús lombkoronái,

a kezeid a combomon. Lassan indul be, de szép lesz,

mondjuk úgy: élvezem. Aztán lenyűgözlek

a hirtelen támadt zűrzavarban, egy függöny lángol, a por cukorrá

olvad a nyelven. Megcsókollak.

Én a retinába égett látvány voltam,

te az álom menetrendszerinti járatával jöttél, így kerültünk

közös testbe: valaki minket álmodik. 

A leghosszabb hónap

Ez a ház nem eladó. Frissen festett.

A hátsó szoba csendesnek tűnik, de idővel megismered

a félremagyarázhatatlan neszeket. A férj olyan csak,

mint egy szakkifejezés:  idegen test az ágyban.

Itt folyton este van.

Erre az ablaküvegre a tüdőmet rajzoltam veszekedés után.

A megromlott mondatokra friss levegő kell.

Kikönyöklök. Nézném, hogy az ott a Tejút, valami ősi

és tiszta dologra lenne szükség, de az olvadás mindent elront:

kilyukad a táj két oldala, mint a túl sokat radírozott papír.

Aztán a megbocsájtás hosszú folyosója jön, jóval éjfél után.

Szemben a konyha.

Még mennyi évet kell lemosogatnom, ahhoz, hogy megértsd,

mindig csak bérlő voltam.

Őszi kép

Szép ez az ősz.

A novemberi udvar tiszta irodalom:

a színek élesek, akár a tagmondathatárok.

A dalban úgy van, ha fehér galamb száll a házra,

valaki útnak indul az ott lakók közül, de én ide folyton visszatérek.

Ez a ház a szégyenemtől vöröslik, mégis benne élek,

a galambok meg szürkék mint az elvágott köldökzsinór.

A hajnali etetés után

kitárom az ablakot és belehallgatok, mint egy telefonba, a körúti morajba.

Itt álmában minden csenget egy picit.

A gangon a villany égve van hagyva

a későn jövőknek.

Odalenn ezernyi ezüsthátú levél várja a feltámadást: most békében nyugszanak.

Búcsúvers Dórinak

egy Radiohead szám alá

Lassan indul be, de szép lesz. Ablak mellé ülj!

A táj ilyenkor terítő, a Duna ottfelejtett ezüstlánc.

Dobol a vér a füledben, no exit tízezer méteren.

Ha majd a mustár parton sétálsz, - bár tudom, abban a könnyű

szélben mindent elfelejtesz- írd le neveinket, hadd kóstoljon meg

bennünket is az ismeretlen óceán veled egy időben.

házikedvenc búcsúztatása

Hallgatom a keringetőrendszert, pedig már évek óta gázzal fűtik a házat.
Meterológiailag tavasz, gyakorlatilag szemét évszak ez,
reggeltől estig az ablak előtt ülök és a szél játékát figyelem.
Az utcán hó, mint valaki okádéka, és földuzzadt vörösbetűs plakát:
valami érkezéséről ad számot.
Cirkulál bennem a semmi, sötét koszmó, időnként letapad.
Kisgyerekké butulok. Viszketek.

Ez a lágy keringetés tehát nem felejthető,
és az achátcsigáink nedves cuppogása,
ahogy, emlékszel,
a rájuk kényszerített hallgatás után
hosszan egymásbafonódtak.

Elalvás előtt megszámolom létező halottaim,
és kiszúrok egy foltot a falon:
gyönyörtől tűzött szembogarad helyett abba meredek.
Most kezd szép lenni.

Teremőr

Kitalált személy vagyok.

Csontjaim homokból fújta egy állat.

Az ablakon át kiszálltam,

gondoltam, elhagyom.

Most a tetőre repülök, és onnan félek: éjjel tovább működöm.

Szinuszgörbét rajzol valahol az állami kardiogramm, én

hallom a szilánkokat, csupa törékeny holmi,

miként érnek földet.

Mindent hallok, engem keres, pedig nincs is nevem.

Álmomban ő járkál, őriz, mint egy fontos tárgyat

a múzeumokban szokás.

Vigyáz a fényerővel.

Üres dobozba költözik a szív.

Ami erősebb a félelemnél, az már hangrobbanás.

Az arcát kéne fölzabálni. Kikopogtatni fahéj titkait.

Viselet

Viselem az órád, te rohadék.

Azóta a bevált útvonalon menekülök,

tenyeremben vörös csík. A gégém

egyetlen mozdulattal kitéphető.

Ha értesz hozzá.

Itt nincs túl sok fény, az utcai lámpa

imbolyog. A kereszteződésben egy éjszakai boltból lopott

alkohol üvegjének darabjai. Fehér, félédes.

Nézem a Duna felől a vasárnapi galambokat.

Ki volt az az állat, gondolom.

Hogy a kezed mire való.

Hajnalig az erkélyen állunk,

te szőke vagy, kiszívott,

én erős és táncolok.

Ki szívott ki? Hozzád érek.

Ehetnél rólam, ezt mondom,

apró szusit, villásreggelit,

puszta kézzel,

bútor még sehol nem voltam,

mérné az időt abroszom:

A testen ételmaradék, folt, szilánk:

Változatos hegyvidéki térkép.

A tárgyad vagyok.