Három párbeszéd

Emlékszel, mit mondtál tegnap?
 A türelemről beszéltem, nem?
Hmm, micsoda modor. Kérdésre kérdéssel felelni, és azt gondolni, így haladnak előre a dolgok.
Így. A türelemről is beszéltél. Volt durvább is, amit elhittem.
Tényleg? Mondd csak, mit hittél el nekem?
Azt mondtad nekem, Fefe, én szeretlek. Ezt mondtad az este, és én annyira örültem. Annyira, hogy felálltam az ágyból. Lábujjhegyre álltam magamban.
Most, hogy állsz, egy olyan képet szeretnék, ahol látszik a lábszárad. Aztán lefekszem, hogy álmodjak veled.
Ahhoz, hogy velem álmodj, le kell, hogy vetkőzzek. Ha levetkőzök, megfázok. Ha megfázok, meg kell, hogy kúrj.
Kiváncsi vagyok, hogyan szeretsz.
Milyen az arcod, és nézel-e közben. Mások nem szeretnek lesni, így maradtam mindig egyedül, egy csukott szempárt néztem, amiről azt reméltem kinyílik. Már el is felejtettem reménykedni, amikor te kinyitottad. Látod?
Látom. Szereznem kell egy csokornyakkendőt.
Miért? Abban szeretnék veled összebújni. Ünneplőt kéne húzni.
Sötét van itt.
Ne félj, majd lefotózom.

Vasárnap

Beázott a csengő. Ez csak délelőtt derült ki, én félelmemben visszaaludtam fél hat körül, amikor a folyamatos csengetés történt. Mindenki kipattant az ágyból. Kitartó esők idején tudok a legnyugodtabban aludni.

Beázott az aluljáró. Csak álltam egyedül, a kijáratot kerestem. Melegebb volt valamivel, mint a felszínen. Két koreai lány rossz magyarsággal azt kérdezte, érdekel-e engem az előadásuk. És akkor elkezdték. Mint egy dalt. Ahogy a földi családban is, a mennyei családban is van Apa, Gyerek, Anya. Nézzük meg most ezt a Bibliában. (Részletek Mózestől, Pál leveléből, a Jelenések könyvéből.) Ahogy a mennyei családban is van Apa, Gyerek, Anya, úgy a földi családban is. Érted? Van Anya. Istenanya. Nagyon megörültem. Elindultam előkeríteni esemény utáni tablettát a felerősödő esőben.

Szombat, délután

A Szabadság téren történt. Egy kutya – nevezzük Bono-nak- odajött hozzám, megnyalta a kezem, majd azt mondta: elkérhetem az almádat? 

Szombat, délelőtt

A kádat mostam. Eszembe jutottak a 15 évvel ezelőtti szombatok otthon. Mindig valami olcsó volt ebédre, krumplileves, vagy paprikás krumpli. Gombócleves. A délelőtt úgy telt, hogy Anya veszekedett velünk először azért, hogy keljünk fel, másodszor azért, hogy takarítsuk már ki a szobánkat. Aztán egy koratavaszi szombat délután, emlékszem, három óra múlt nyolc perccel. A nap rézsutasan sütött be a szobámba. Becsuktam a fürdőszobaajtót, hátranéztem az ablakra. A diófa lombja hajladozott, és a rémület gombóccá lett a torkomban, mert megértettem egy tizedmásodpercre az elmúlást. Megnyugodtam. Bezártam egy eozinszín döglegyet az ágyneműtartóba.

Északi  Összekötő

                                                       

A Duna két ágra szakad azon a részen, ahol felvettél a nyakadba,

nyár volt már, mondjuk június,

de komolyabb ősz hangvétel és levegő szerint.

Sose láttam akkoriban a lányom két éjszakánál többet:

szerepet, kiejtést naponta cseréltem.

Anyaként voltam a nyakadban, vagy lányként,

ezt nem tudnám megmondani.

Éjfél múlt vagy hajnalodott?

Abból a kék zsinórból a fák fölött,

amire az éjszaka volt kötve, ezt nem lehetett eldönteni.

Szótlanul vittél.    

 Ahogy a nyakadat a combjaim közé szorítva néztem

 a meg nem indult vizet, arra emlékeztem,

amikor a zajló körúton elmeséltem a fej kinyomását.

Megkoronázlak,

mondtam magamban: te ekkor már a számon nem tartott szárazföld feletti

métereket gyűrted.

*

Amikor sírunk, könnyen belázasodunk. Ezt nevezhetjük szerelemnek:

egy pohár víz kell olyankor, és kész. A láz hajnalra megy le: a test hormonokat termel,

a legtöbbet mindig akkor.

Átkelni tehát éjszaka kell.

Az erőszak ornamentikája

Az erőszak ornamentikája

 „És nem azért beszélek halkabban, hogy bárki közelebb jöjjön”

(Gál Ferenc)

I.

Nem egy harmadik személynek tagad.

A szoba szűk lesz, mint egy pupilla, a másik kezemmel

behúzom a függönyt, és köldökig mély levegőket veszek.

Szerencsére a mondandónk legtöbb hangját a törvények szerint is

suttogva kell ejtenünk, mégis

a falon túl megfejtik az erőszakot, úgy

mintha az jel, de legalábbis egy későn betakarítható termés volna.

Az érintés attól a kéztől,

ahogy a könnyű évszak sarkkörén túljutottunk,

ugyanúgy fáj mint az ütések, amikkel kiverte belőlem

a szilvamagnyi szívet, az elkékült főnevet.

II.

Ahogy a könnyű évszak sarkkörén túljutottunk,

letörte mind a fáknak ágait utcahosszat

a három órás

utolsó viharban.

Kitagadva a szentháromságból, már a völgy alján állok és

a hóhullás, akár az igyekezet, olyan lesz.  

E kegyelmi állapotban elmúlnak belső szerveim és

egy kőre festem föl szívem, szám, fejem

hogy el ne vesszenek, hanem örök életük

legyen.

 III.

A föltápászkodás után vagyunk. Az új bőr világít:

élő szövet a belső fémvázon.

Sétálni indulnak,

de nem olajozottak a részek,

csikorgó hideg van és minden atom ezerszeresen ragyog.

Fáj neki a büntetés utáni élet. A pórusokból nem

lehet az emlékezést, mint a fagy-

gyút kinyomni,

talán ezért ismétli újra és újra:

ne érints engem

Tájékozódás bajban

Nem az utat néztem, a szétvetett combjaid,

nem a kezed a sebváltón, a gyereket a visszapillantóból.

A felhőt néztem, azt a trombózisos eret az égbolt kék szívén,

ahogyan tágul, robbanni kész, mi mégis távolodunk tőle.

Nem baj, hogy idegen vagy, megsimogatlak,

a fejeden a foltokat, most jöttél meg a rákból,

mintha az egy szégyellnivaló munka lenne.

Meg kéne szüljelek újra, hogy fölsírj végre rendesen,

ha ütlek.

Nem beszélgetni akartam,

csak egy jelet kerestem a beszédhez,

egy táblát, mégis merre kanyarodjak,

ha madarak szedik fel a hazafelé vezető utat,

de legalábbis azt a szót, hogy haza.