Az erőszak
ornamentikája
„És nem azért beszélek halkabban, hogy bárki
közelebb jöjjön”
(Gál
Ferenc)
I.
Nem
egy harmadik személynek tagad.
A
szoba szűk lesz, mint egy pupilla, a másik kezemmel
behúzom
a függönyt, és köldökig mély levegőket veszek.
Szerencsére
a mondandónk legtöbb hangját a törvények szerint is
suttogva
kell ejtenünk, mégis
a
falon túl megfejtik az erőszakot, úgy
mintha
az jel, de legalábbis egy későn betakarítható termés volna.
Az
érintés attól a kéztől,
ahogy
a könnyű évszak sarkkörén túljutottunk,
ugyanúgy
fáj mint az ütések, amikkel kiverte belőlem
a
szilvamagnyi szívet, az elkékült főnevet.
II.
Ahogy
a könnyű évszak sarkkörén túljutottunk,
letörte
mind a fáknak ágait utcahosszat
a
három órás
utolsó
viharban.
Kitagadva
a szentháromságból, már a völgy alján állok és
a
hóhullás, akár az igyekezet, olyan lesz.
E
kegyelmi állapotban elmúlnak belső szerveim és
egy
kőre festem föl szívem, szám, fejem
hogy
el ne vesszenek, hanem örök életük
legyen.
III.
A
föltápászkodás után vagyunk. Az új bőr világít:
élő szövet a belső
fémvázon.
Sétálni
indulnak,
de
nem olajozottak a részek,
csikorgó
hideg van és minden atom ezerszeresen ragyog.
Fáj
neki a büntetés utáni élet. A pórusokból nem
lehet
az emlékezést, mint a fagy-
gyút
kinyomni,
talán
ezért ismétli újra és újra:
ne érints engem