Az erőszak ornamentikája

Az erőszak ornamentikája

 „És nem azért beszélek halkabban, hogy bárki közelebb jöjjön”

(Gál Ferenc)

I.

Nem egy harmadik személynek tagad.

A szoba szűk lesz, mint egy pupilla, a másik kezemmel

behúzom a függönyt, és köldökig mély levegőket veszek.

Szerencsére a mondandónk legtöbb hangját a törvények szerint is

suttogva kell ejtenünk, mégis

a falon túl megfejtik az erőszakot, úgy

mintha az jel, de legalábbis egy későn betakarítható termés volna.

Az érintés attól a kéztől,

ahogy a könnyű évszak sarkkörén túljutottunk,

ugyanúgy fáj mint az ütések, amikkel kiverte belőlem

a szilvamagnyi szívet, az elkékült főnevet.

II.

Ahogy a könnyű évszak sarkkörén túljutottunk,

letörte mind a fáknak ágait utcahosszat

a három órás

utolsó viharban.

Kitagadva a szentháromságból, már a völgy alján állok és

a hóhullás, akár az igyekezet, olyan lesz.  

E kegyelmi állapotban elmúlnak belső szerveim és

egy kőre festem föl szívem, szám, fejem

hogy el ne vesszenek, hanem örök életük

legyen.

 III.

A föltápászkodás után vagyunk. Az új bőr világít:

élő szövet a belső fémvázon.

Sétálni indulnak,

de nem olajozottak a részek,

csikorgó hideg van és minden atom ezerszeresen ragyog.

Fáj neki a büntetés utáni élet. A pórusokból nem

lehet az emlékezést, mint a fagy-

gyút kinyomni,

talán ezért ismétli újra és újra:

ne érints engem

Tájékozódás bajban

Nem az utat néztem, a szétvetett combjaid,

nem a kezed a sebváltón, a gyereket a visszapillantóból.

A felhőt néztem, azt a trombózisos eret az égbolt kék szívén,

ahogyan tágul, robbanni kész, mi mégis távolodunk tőle.

Nem baj, hogy idegen vagy, megsimogatlak,

a fejeden a foltokat, most jöttél meg a rákból,

mintha az egy szégyellnivaló munka lenne.

Meg kéne szüljelek újra, hogy fölsírj végre rendesen,

ha ütlek.

Nem beszélgetni akartam,

csak egy jelet kerestem a beszédhez,

egy táblát, mégis merre kanyarodjak,

ha madarak szedik fel a hazafelé vezető utat,

de legalábbis azt a szót, hogy haza.

Ülj le, tragédia

Nem is a látvány volt megdöbbentő,
egy eldohányzott arcú nő a balkoni keretben,
hanem az, hogy a mellé kitett óriás Micimackóból
mindjárt kettő van,
az egyik a másik fejére téve.
Zakatolt bennem tovább, mentettem másként a képet,
a következő megálló
tavasztól őszig tartott, mikor
jeleztem, leszállnék, vagy  át- egy kevésbé üresebbe -

Mert nem rossz egyedül, csak unalmas,
mint mindennap ugyanarról a sínpárról
álmodni, ami előtted fut, és pontosan tudod, hol lesz összekötve.
A balkonon állni mozdulatlan, nincs hova lépni,
biblikus bosszúból ülni a hím-
tag fejére.

A menny bevétele

Van prófétáló tehetségem,

ismerem az összes titkokat,

hitemtől beragadnak a hegyek,

és ha szeretet van bennem, mit sem érek.

Szétosztom mindenem a gazdagok között, 

odaadom égő testemet áldozatul:

szeretet van bennem, és mit sem érek.

A szeretet türelmetlen

a szeretet féltékeny, kérkedik és kevély

tapintatlan, durva és keresi a maga javát,

gerjed a haragra, és a rosszat örökösen felrója,

örül a gonoszságnak, és örömét az igazságtalanság győzelmében leli.

A szeretet semmit nem tűr, semmit nem hisz,

mert a szeretet maga a fejhús algebrája.

Melyik isten

Estére érkezik meg a levél, és a szél vihara 

lassan csillapodik, akár a fájdalom.

A szomszédos padon

egy férfi ül, kezén fehér

munkáskesztyű, fölásták a lakótelepi kertet.

 Fölfelé néz, de tovább a pusztuló homlokzatnál.

A koszorúkat réti virágokból fonták a gyerekek, akik ma

délután eljátszották a halált.

Egy dinnyét dobtak le az ötödikről, és melléje feküdt a legkisebbik lány.

Színes krétával rajzolták magukat körbe,

és még ugróiskolát, a feltámadás térképeként.

Látlak magam előtt, ahogy az írást gyakorlod törött ököllel,

szemben az asztali tükörrel.

Hogy melyik isten háta mögött vagy ilyen magányos

ahol még ez se vigasz,

meghalni játékból, kérdezem.

A merülés fokozatai

 Úgy ülök öledben,

mint egy

túl

mély

medence partján:

feszített tempóban közeledsz.

Hiába nézem szemedben

az egyre

gyorsuló

örvényt,

ennél beljebb már nem jöhetsz-

de nem a félelem tart vissza az ismeretlentől.

a pillangó álma

Kedves István!

Ma (2013.márc.15) volt alkalmam a megszokottnál egy kicsivel többet aludni délelőtt. A férjem itthon volt, és ő törődött addig a gyerekkel, megetette, felöltöztette etc.
Én mindeközben azt álmodtam, hogy az Örkény-kiállításon vagyok, és egy írógépen a következőt írom:

" Kedves István! Szeretném, ha elolvasná a verseimet. Előre is köszönöm: Visky Beatrix."

Aztán felkeltem, és elmentem az Örkény-kiállításra, ahol tényleg volt egy írógép, ezért a következő üzenetet gépeltem be:

" Kedves István! Álmomban azt írtam Önnek, szeretném, ha elolvasná a verseimet. Az álmom beteljesült. Legalábbis egy része. Az álombéli nevem Visky Beatrix volt."

Legyen nevetséges

Azt akarom, legyen nevetséges ahogy

 itt előtted állok, nincs más menedékem.

Ne izgasd fel magad,

ez a test már szült egy másik testet, a has fehéren leomló

bőre lehetne szépen kifeszítve

győzedelmi zászló. Vagy a megadásé.

Hogy ne győzzön egyikőnk sem, azt kívánom

mégis, ne vesszünk össze a pózon.

Mutasd te is a hasad, biztos köveket varrtál bele:

átrajzolódik rajta a minta. A gerinc menti séta és

az ülep szégyenlős domborzata nevet érdemelnek.

Elpattan néhány gomb,

a szemed fehérjében hajnalra egy ér.

És mintha ilyen egyszerű volna: valaki benyom egy gombot,

a reggelt kutyák vonyítják végig.

A gyűrűm nem találom, de hiszek a feltámadásban.

 Ha én jövök, ott lesz rendben ez is a többivel. 

Players

       

Éjszaka van. Minden világos.

A por szúr, mint a csillagok, de nem komolyabb

a morfiumnál. Alig kivehetően remegnek a részek, az idegek dús lombkoronái,

a kezeid a combomon. Lassan indul be, de szép lesz,

mondjuk úgy: élvezem. Aztán lenyűgözlek

a hirtelen támadt zűrzavarban, egy függöny lángol, a por cukorrá

olvad a nyelven. Megcsókollak.

Én a retinába égett látvány voltam,

te az álom menetrendszerinti járatával jöttél, így kerültünk

közös testbe: valaki minket álmodik. 

A leghosszabb hónap

Ez a ház nem eladó. Frissen festett.

A hátsó szoba csendesnek tűnik, de idővel megismered

a félremagyarázhatatlan neszeket. A férj olyan csak,

mint egy szakkifejezés:  idegen test az ágyban.

Itt folyton este van.

Erre az ablaküvegre a tüdőmet rajzoltam veszekedés után.

A megromlott mondatokra friss levegő kell.

Kikönyöklök. Nézném, hogy az ott a Tejút, valami ősi

és tiszta dologra lenne szükség, de az olvadás mindent elront:

kilyukad a táj két oldala, mint a túl sokat radírozott papír.

Aztán a megbocsájtás hosszú folyosója jön, jóval éjfél után.

Szemben a konyha.

Még mennyi évet kell lemosogatnom, ahhoz, hogy megértsd,

mindig csak bérlő voltam.